Alessandro Scarlatti
| Alessandro Scarlatti | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Született | 1660. május 2. Szicíliai Királyság Palermo |
| Származás | olasz |
| Elhunyt | 1725. október 24. (65 évesen)  Nápolyi KirályságNápoly |
| Gyermekei |
|
| Pályafutás | |
| Műfajok | klasszikus zene, opera |
| Hangszer | csembaló |
| Tevékenység |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Alessandro Scarlatti témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Alessandro Scarlatti (Palermo, 1660. május 2. – Nápoly, 1725. október 22.) olasz barokk zeneszerző. Zenész család sarja, testvére Francesco Scarlatti (1666–1741) és két fia (Pietro Filippo Scarlatti (1679–1750), Domenico Scarlatti (1685–1757)) szintén zeneszerző volt.
Élete
[szerkesztés]1660-ban, Palermóban született. 1672-ben szülei őt és kis húgait Rómába küldték, miután zavargások, éhínség törtek ki Palermóban. Gyermekkori zenei tanulmányairól semmit biztosat nem tudunk, valószínűleg apja taníthatta vagy édesanyja rokona, Vincenzo Amato, a palermói katedrális karnagya. Rómában egy szeminárium kórusiskolájába került. Sikerült pártfogókra szert tennie, akikhez egész életében hű maradt. Ezenkívül Rómában lehetősége volt megismerkedni Cesti, Stradella, Pasquini, Sartorio műveivel. Nyilván itt kapta a legfontosabb indíttatást zeneszerzői karrierje felé. 1678. április 12-én feleségül vette Antonia Anzolanét. Házasságukból tíz gyerek született, de csak öt érte meg a felnőttkort, közülük kettő lépett zenei pályára.
Zeneszerzőként 1679-ben hallatott magáról először: Santissimo Crocifisso egy oratórium komponálásával bízta meg, a művet február 24-én már elő is adták. Az igazi sikert azonban legkorábbi ismert operája, a Gli equivoci nel sem'biante hozta meg számára. A darab eljutott Nápolyba, Bolognába, Monte Filottranóba és 1681-ben Bécsben is színre vitték. A hatalmas siker hatására 1683-ban Nápolyba költözött és 1702-ig a nápolyi alkirály udvari zeneszerzőjeként működött. Krisztina királynő mellett még két jelentős és említésre méltó pártfogója tett szert: Benedetto Pamphilire és Pietro Ottobonira. Mindketten bőkezű művészetpártolók voltak, akik palotáikban színházat is tartottak fenn.
Nápolyban élénk opera élet volt már, amit egy 1650-ben odalátogató társulat indított el. Eleinte főleg velencei darabokat játszottak, aztán kezdtek feltűnni a színpadokon a nápolyi szerzők művei is, Scarlatti idejében pedig már kibontakozóban volt a nápolyi opera-iskola, amelynek ő lesz az egyik legjelentősebb képviselője. 1684-ben már színre is viszik legújabb operáját az Il Pompeó-t. Az operaélet legfőbb patrónusai ekkor az alkirályok voltak, akik téli és nyár rezidenciájukon színházat tartottak fenn. Nem zárkóztak el a nyilvános előadásoktól sem.
A San Bartolomeo színházban 1654-től játszottak operát. 1681-ben a színház leégett, de két évvel később újjáépítették, és önálló társulattal kezdte meg újbóli működését. Az állandó zenészekből és énekesekből álló társulat igazgatója pár év múlva maga Scarlatti lett, aki nápolyi tartózkodása alatt szakadatlanul dolgozott. Ekkor keletkezett operatermésének több mint a fele. De ezekből az időkből maradt fenn a legtöbb oratóriuma, kantátája és serenatája is.
1686-ban Rómában mutatták be La Rosmere című operáját. Az örök városba többször is elutazott, hogy figyelemmel kísérje és ellenőrizze legújabb darabjainak próbáit. 1694-ben mutatják be egyik legjobb és legsikeresebb operáját Il Pirro e Demetrio címmel a San Bartolomeóban, ez hozta meg a zeneszerző nemzetközi hírnevét. Ez az egyetlen operája, melyet Angliában még életében bemutattak. A szakadatlan munka azonban nem hozta meg az anyagi jólétet.
Scarlatti abban reménykedett, hogy Medici Ferdinánd herceg szolgálatába léphet, aki nagy zenepártoló volt, és közel egy tucat Scarlatti-operát pártfogolt és adatott elő. De csalatkoznia kellett, 1702-ben elhagyta Firenzét, és Rómába utazott. 1703-ban kinevezték a Santa Maria Maggiore helyettes zeneigazgatójának, és korábbi patrónusa, Ottoboni bíboros szolgálatába lépett.
1707-ben vitték színre egyik legnagyszerűbb művét: a Mitridate Eupatore című operát. A korabeli közönségnek azonban nem tetszett a darab. 1706-ban Pasquinivel és Corellivel egyetemben beválasztották az Árkádia Akadémia tagjai közé. Még ebben az évben kapott nemesi kiváltság levelet XI. Kelemen pápától, amely feljogosította a „Cavaliere” (lovag) előnév használatára. Életének utolsó szakaszában más zeneszerzőkkel (Caldara, Cesarini, Conti, Lotti, Gasparini) dolgozott együtt több opera megkomponálásában is. Utolsó évét csendes visszavonultságban töltötte. 1725. október 22-én hunyt el. A Santa Maria di Montesanto Cecília-kápolnájába temették el.
Munkássága
[szerkesztés]Elsősorban a vokális zene területén alkotott maradandót: közel 40 oratórium, 115 opera (de ebből csak 36 maradt fenn teljes terjedelemben, a többi csak töredékben), 700 kantáta, számos egyházzenei mű mellett elenyésző számú zenekarimű (versenymű, sinfoniák, csembaló darabok, szonáták stb.) alkotja műveinek jegyzékét.
Operái szinte kivétel nélkül háromfelvonásos darabok, sok tekintetben Monteverdi kora barokk, velencei operáit követik. Dramaturgiájának lényege az ének szólam sajátos kezelése. Az ének az ő számára nem a szöveg értelmi tartalmát gazdagította. Jellemző, hogy még olyan jelentős darabjai is, mint a Mitridate Eupatore egy sablonokkal teli, kevésbé igényes librettó alapján készült. Scarlatti művészetében a szöveg magáért való zenei érték. A darabok szereplői esetenként semmit mondó szavakat, mondatokat ismételgetnek, miközben az énekeseknek lehetőségük nyílik megcsillogtatni virtuóz tudásukat. Az ének nem szolgálja a szöveg közlendőjének elmélyítését. Jellemző, hogy időben előre haladva egyre gyakrabban alkalmazza a da capo ária háromtagú formáját, idővel a hangszerelést is fokozatosan gazdagítja. Darabjait a világ operaszínpadai és fesztiváljai ritkán veszik elő, cd felvétel is csak egyből készül (Griselda).
Oratóriumait és kantátáit már gyakrabban mutatják be, ezek közül több is hozzáférhető CD-felvételen. Oratóriumaiban szabadabban kombinálja az áriákat, recitativókat és az együtteseket. Idővel ezekben is előtérbe kerül a da capo forma. Kantátái a műfaj csúcs- és végpontját jelentik. Esetenként van hangszeres kíséret is, általában házimuzsikálásra készítette őket. Túlnyomórészt szerelmi történeteket vagy mitológiai témát dolgoznak fel. A darabokban recitativók, áriák és ariosok váltakoznak. Zenekari művei közül említésre méltóak sinfoniái és operanyitányai. Számos zenekari darabjáról készült CD.
Operáinak listája
[szerkesztés]
|
|
Források
[szerkesztés]- Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban, Springer kiadó, 1996 I. A 2. századtól 1800, 315-317. o.
- G. Lise-E. Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig, Zeneműkiadó, Bp., 1978, 6-7. o.
- Az angol wikipédia megfelelő szócikke
- Az operavilag.hu oldal cikke (Elveszett kantáták nyomában)
