Ugrás a tartalomhoz

Tamilakam

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tamilakam

Tamilakam (Tamil: தமிழகம்), „Tamilok országa” a tamilok saját elnevezése országukra. A klasszikus kori (i. e. 7. sz. – i. sz. 12. sz.) dél-indiai királyságok területét foglalja magában, a Csola-, Pándja-, Cséra-dinasztiák királyságait. Területe kiterjedt a mai India Kerala, Tamilnádu államok területére, és Karnátaka valamint Ándhra Prades állam déli részére. Királyi székhelyeik Tandzsávúr, Maduráj, Koccsi, ezek ma is India jelentős városai közé számítanak.[1]

A területre jellemző volt a sok kisebb fejedelemség. Ezek az idők során hol egyik, hol másik királysághoz csatlakoztak. Az évszázadok folyamán ezen a területen más dinasztiák is uralkodtak, ez a három a legjelentősebb. Az ősi tamil nyelvet beszélték, a malajálam, a mai Kerala állam nyelve a 13. századtól számít önálló nyelvnek.[2]

A királyságok

[szerkesztés]

Pándja királyság

[szerkesztés]
Pándja zászló
Négykarú Visnu szobor a 8-9. századból
Pándja területek

A pándja szó levezethető a tamil bika szóból is. A korabeli, csankál irodalomban a pándja régi országot jelent.[3]

A Pándja-dinasztia központja az India-félsziget legdélibb részén volt. A dinasztia megalapításának időpontja ismeretlen, az i. e. 6. századból azonban már vannak feljegyzések.[4] Első fővárosa Korkai, ma is létező falu az Indiai félsziget déli részén. A régészeti feltárásokból tudjuk, hogy halászattal, gyöngyhalászattal, kereskedelemmel foglalkoztak. A korabeli pándja zászlón található páros hal is erre utal. Termékei a Római Birodalom területére is eljutottak.[5]

A helyi fejedelmek folyamatos harcaiban a Pándja-dinasztia idővel háttérbe szorult. Jelentős birodalmat Kadungon uralkodása alatt a 6. században hozott létre. Ekkor már Maduráj a főváros. Később a Csolák megerősödésével újra háttérbe szorult, elismerte a Csolák királyságát, a birodalmon belül alkirályságként élt tovább. A 13. században legyőzte a Csolákat, ekkor érte el a királyság a legnagyobb kiterjedését. A század végén a belső, örökösödési viszályokban legyengült, és végleg elvesztette önállóságát.

Vallásukat tekintve a hinduizmuson belül alapvetően Siva-hívők voltak, megtalálható ezenkívül a buddhizmus, virágzott a dzsainizmus is.

Legjelentősebb korai időkből származó építészeti alkotások a sziklák kifaragásával készült templomok. Megjelenik a későbbi korokra jellemző templomstruktúra, a vimána, mandapa és sikhara. A későbbi időszakban a maduráji Mínáksi-templom és Nellaiappar templomai, Tirunelveli a legjelentősebb építészeti alkotások.

Cséra Királyság

[szerkesztés]
Cséra embléma
Csérák királyságának (Keralaputras) legnagyobb kiterjedése

A cséra szó valószínűleg a klasszikus tamil csaral-cséral szóból származik, amely hegyet, lankát jelent. Ősi, törzsi jelük a vadász népekre jellemző íj, amely a Cséra-uralkodók zászlóján is megjelenik.

A Cséra Királyság, más néven Keralaputrasz (Kerala fiai) Tamilakam nyugati területén helyezkedett el. A dinasztiáról már i. e. 3. századból vannak említések, uralma az i. sz. 12. századig tartott, a királyságnak a Csolák hatalmi törekvései vetettek véget.[6] A nép továbbra is fennmaradt, ez a mai Kerala állam. A Cséra-dinasztiáról írásos emlékek származnak Asóka idejéből, megtalálhatóak a Csankál(Szangam)-korszak verseiben is. A királyság területe kiterjedt a Malabár-partokra, a dél-indiai Karur, Coimbatore és Salom területére (ez a mai Kerala) és Tamilnádu egyes részeire. A szomszédos királyságokkal folytatott harcok során területe többször változott. A Cséra-dinasztia alapítója Perumcsottu Utijan Cséralatan és fia Imajavaramban Nedum Cséralatan uralkodása alatt a királyság hatalma megnőtt, a művészet és az irodalom jelentős támogatást élvezett. A korszak jelentős költője Kannanar. A dinasztia legnagyobb uralkodója Kadalpirakottija Vel Kelu Kuttuvan, róla mesél a tamil irodalmi mű, a Silappadigaram.[7]

Jellegzetes építészeti alkotás a korai korszakban a tiruvancsikkulami Siva templom.[8]

A Csérák uralkodása alatt virágzott a kereskedelem. Termékei az elefántcsont, a fűrészáru, fűszerek, ezenkívül exportált értékes drágaköveket és gyöngyöt is. Főleg a Közel-Kelettel, Egyiptommal és Dél-Európával tartott fenn jelentős kereskedelmi kapcsolatot.

A Csérák alatt a helyi, főleg Siva központú vallás mellett számos más vallás is létezett, mint a buddhizmus és dzsainizmus. Szent Tamás apostol a hagyományok szerint itt szállt partra, a kereszténység azóta is honos ezen a területen.[9]

Csola királyság

[szerkesztés]
Bővebben: Csola királyok listája és Csola-dinasztia
Rádzsarádzsa és tanácsadója Karuvurar guru, Brihadesvara templom, Tamilnadu, 11. század
Csola birodalom legnagyobb kiterjedése, befolyási övezetei

Az Csolákra vonatkozó első írásos utalások megtalálhatók a Mahábháratában, illetve Asóka alatt keletkezett írásokban is. Ősi törzsi jele a tigris, ez található a korabeli zászlaikon is. A Csola Királyság az i. e. 1. századtól az i. sz. 13. századig követhető nyomon.

Központja Dél-India keleti részén található. Legnagyobb kiterjedését a 10-11. században érte el, I. Rádzsarádzsa Csola és fia uralkodása alatt. A Pándja királysággal és a Cséra királysággal folytatott csaták mellett harcban álltak a dekkáni Csálukja-dinasztiával és a Pállavákkal[10] is.

A Csola Királyság legnagyobb kiterjedése idején külpolitikájuk és főleg külkereskedelmük révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsiára egészen Indonéziáig, meghódították Srí Lankát, s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kulturális nyomaik a legjellemzőbbek, templom- és palotaépítészetük, a hinduizmus, valamint a dél-indiai írásbeliség, a dél-indiai művészeti formák meghonosításával. Ezek megtalálhatók Jáván, illetve a korabeli Khmer Birodalom nagy építkezéseiben, például Angkor templom- és palotaépítészetében.

A Csolák fővárosa Tandzsávúr volt, évszázadokon keresztül megtartotta hatalmi és kulturális központi szerepét. A korszak kiemelkedő alkotása a Brihadesvara-templom, amely ma már a világörökség része.

Gazdaság

[szerkesztés]

Mezőgazdaságára jellemző az öntözéses földművelés, a tengeri és folyami halászat. Fő terményeik a rizs, a fűszernövények. Különlegessége a területnek a gyöngyhalászat.

Ipara kézműves jellegű, jelentős az építőipara, a kezdeti hegyekből kifaragott templomokat felváltják a máig alkalmazott építészeti stílusok. A templomok, paloták egy része máig fennmaradt.

Kereskedelme sokrétű, egyrészt India belső területeivel áll kapcsolatban, terményeik a karavánutakon keresztül eljutnak Európa és Ázsia különböző részeibe, a Közel-Keletre, Közép-Keletre. Földrajzi helyzetéből adódóan a tengeri kikötői is jelentősek, ezeken keresztül közvetlen kereskedelem folyik a hellenisztikus államokkal, majd a Római Birodalommal is. A tengeri kereskedelmi utakon eljut Délkelet-Ázsiába is, Jáva szigetére, khmer területekre[11]

Vallás

[szerkesztés]
Muruhan, Indiai Nemzeti Múzeum, Új-Delhi
Részlet egy Srírangami toronyról

Ősi tamil vallás

[szerkesztés]

Az ősi tamil vallásban már jelen van Siva, a változás, a pusztítás istene. A kevés, vallásos témájú irodalmi mű Muruhánt a háború istenét és Kotravait, az anyaistennőt említi. A hinduizmusban Muruhán mint Siva fia, Kárttikéja jelenik meg. Kotravai Káli istennő formában él tovább.

Dzsainizmus hatása

[szerkesztés]

Az i. e. 6. században a brahmanizmusból kiváló dzsainizmus az emberiség által időnként elvesztett örök és általános igazságok megértését és osztályozását tekinti fő feladatának.

Bővebben: Dzsainizmus

Hatása a tamil területeken is megfigyelhető a templomépítészetben, szobrászatban, irodalomban. A Szangam Akadémia őstörténeti leírása is dzsainista hatást mutat, az első, történetileg is bizonyítottan létező akadémiát i. sz. 470-ben dzsaina szerzetes, Vadzsranandi alapította Madurájban.

Buddhizmus hatása

[szerkesztés]

Azok a szomszédos királyságok, amelyek a buddhizmus követői voltak ebben a korban, harcban álltak a tamil államokkal, ezért a buddhizmus ezen a területen kevésbé terjedt el (Srí Lanka, Asóka birodalma). Az ősi tamil valláshoz közel álló bhakti viszont elterjedt, később a hinduizmusba is beépült.

Bővebben: Buddhizmus és bhakti

Hinduizmus

[szerkesztés]

A hindu bhakti tanítása szerint az életet nem megvetni kell, hanem megismerni, szeretni, és szépségeit élvezni. Az emberek tömegestül térnek át az új hitre. A hinduizmus magába fogadta a tamilok ősi isteneit is. Már a korai költészetekben megjelenő Sivát, majd a hegyek istenét Muruhamot, mint Siva fiának Szkandának egy megtestesüléseként fogadja be, Kotrovai, a háború és a győzelem istennőjéből Káli reinkarnációja lett, Tirumálból pedig Visnu.

A buddhizmusból átvette a bhaktit, így alakul ki a vaisnava-bhakti, majd a saiva-bhakti. A bhakti ideájában a társadalmi helyzet, a származás sem játszik szerepet, egyedül az imádott istennel (Siva, Visnu) és a többi hívővel fenntartott kapcsolat a fontos. A bhakti-hívők továbbra is az egyéni megváltás lehetőségét hirdetik.

A 10. században a vaisnava-bhakti költők himnuszait a srírangami templomváros vezetője Nádamudi összegyűjti, majd beemeli a szent könyvek közé, a himnuszok a templomokban is énekelhetők. A 11. században Srírangamban Rámanudzsa már új központot alakított ki Tirupatiban. A Csola királyság saiva vallású vezetője száműzte Rámánudzsát, aki 12 évet töltött a szomszédos Maiszúri Királyságban. A maiszúri király templomot épített Melkótban, itt töltötte száműzetését. A vaisnava védántát tárgyaló művei mellett kialakította a vaisnava templomok vallásgyakorlati formájáit, majd kinevezte az ácsárjákat, akikhez a későbbiekben a doktrinális és vallásgyakorlati kérdésekkel lehetett fordulni. Ezt tekintik a vaisnavizmus kiindulásának.[12]

A 11. századtól India északi részén erőteljesen terjed az iszlám. A dél-indiai területre húzódnak vissza a szanszkrit hagyományok.így a viszonylag független és erős tamil királyságokban tud továbbfejlődni és megerősödni a hagyományos hindu kultúra. A vallás dogmatikus egyházi renddé merevedik, kialakul a hinduizmus legortodoxabb rendszere.

Művészetek

[szerkesztés]
Gopuram Madurájban
Síva a Tánckirály (Natarádzsa
Tamil nyelvű felirat Tandzsávur, Brihadesvara-templom
Visnu ábrázolás a 12-13. századból (Tamilnádu
Ilangovadikal herceg

Templomépítészet

[szerkesztés]

A korai időkre a sziklák kifaragásával készült templomok a jellemzők. Megjelenik a későbbi korokra jellemző templomstruktúra, a vimána, mandapa és a sikhara. Madurájban épült a Mínáksi templom és Nellaiappar templomai. Igen jelentős a mahábalipurami templomkomplexum Tamilnáduban. A Csola-dinasztia, 850–900 között Tamilnáduban épített templomokat Brihadeshvarban és Szrírangamban.

Bővebben: Hindu templomépítészet#Dél-indiai, vagy dravida stílus

Szobrászat

[szerkesztés]

Kiemelkedő jelentőségű a korszak bronzszobrászata, a Csola-korszak az indiai bronzszobrászat csúcspontja. Az első templomvárosok (Tandzsávúr, Csidambaram) kialakulásával a szobrászat is fellendült. Mivel a templomok többsége saiva, a Siva-ábrázolások vannak túlsúlyban. A Legismertebb Siva Tánckirályként (Natarádzsa) való ábrázolása.

Kisebb számban ugyan, de világi témájú szobrok is készültek, ilyen például egy Csola királynő dúsan ékszerezett, fejedelmi tartásban álló szobra. Az oldalt billentett fej, a testsúlyt tartó láb oldalán a csípő hajlata, valamint a váll ellentétes mozdulata rajzolja ki az indiai szobrászat jellegzetes, ún. háromszorosan hajlott (tribhanga) testtartását.

A bronzszobrok talapzatán sokszor látható fúrt lyukak templomi ünnepeken való körülhordozáskor a tartórudak beillesztésére szolgáltak.

Irodalom

[szerkesztés]

Nemesi költészet, A Csankál-korszak (Tamil: சங்ககால பருவம், ) más néven Szangam-korszak a tamilok saját elnevezése az irodalmuknak erre a korszakára. A nemesi jelző itt nem az arisztokratára utal, hanem a korabeli eszménykép szerint élő emberre. A nemzetközi szóhasználatban meghonosodott neve, a Szangam, a dzsaina eredetű legendából származik, mely szerint létezett egy harmadik, maduráji tamil irodalmi akadémia, a Maduraittamizs Szangam. A korszak elnevezése az akadémia nevéből származik. A korai időkre jellemző a derűs, vallásosságtól mentes irodalom. A vándor énekesek mellett jellemző a színpadi jellegű előadás, ahol a dráma, a zene és a tánc egyenrangú megjelenése jellemző. Férfiak és nők egyaránt lehettek költők, írók, előadók. A tamil irodalomnak erre a szakaszára egyébként is jellemző, hogy független a nemtől, vallástól, származástól.

Legmegbecsültebb a fejedelmi udvarokban élő puluvar, aki az uralkodó harcait örökíti meg. A klasszikus tamil költészet két fő irányvonalat követ, az egyik az aham az ember belső világával foglalkozik, ez a szerelmes líra kategóriához áll a legközelebb, a másik puram, a világ dolgaival foglalkozik, ez ebben a korban a hősköltészetet jelenti, uralkodok tetteit, csatákat ír le. Ma ismert formájukat a 4-5. századból ismerjük, ezeket a műveket foglalja össze két, a 8. században összeállított antológia, az Ettuttohai és a Pattuppátu. Az antológiákban szereplő művek közel 80%-ban az aham stílusú, szerelmi költészethez tartoznak.[3]

Dzsaina, buddhista hatás Az 5. században az északi térségben a Pállavák hatalma megnövekszik, ezzel egy időben kezd terjedni a térségben a dzsainizmus és a buddhizmus. Páli és prákrit nyelvű szavak jelennek meg a művekben. A vallásos költészet együtt új irodalmi műfajok is megjelennek, a világias költészet viszont visszaszorul. A fejedelmi udvarok helyét a vallási központok veszik át, ezzel a nők kiszorulnak a költészetből.

Megjelennek a nevelő célzatú, didaktikus művek. Legkiemelkedőbb Valluvar Tirukkurulja. Ekkor készült művek még a Náladijár, az Inijavainárbadu, és az Innánárbadu. Elkészül az első tamil nyelvtan, a Tolháppijam, melynek harmadik része tamil műfajelméleti és verstani kérdésekkel is foglalkozik. Kialakul a dzsaina hatást mutató tamil műeposz műfaja, a legjelentősebb az Ilangóvadihalnak tulajdonított Silappadiháram, A bokaperec története. A történet folytatása a Sáttanár Maniméhalaija, a Drágaköves öv. Ez már buddhista hatást mutat, irodalmi jelentősége kisebb. Megjelenik a tamil kommentárirodalom is, amely egyben a prózai művek előfutárja is.

A hinduizmus kialakulásával a dzsaina hagyományok a nyelvtani és a metrikus irodalomban élnek tovább. A 10-11. század fordulóján írja meg egy dzsaina szerzetes Amidasáhár az öt részből álló Jápparungalam (A költészet ékszere) című művét, és a 13. századi Néminádam című verses nyelvtanát, illetve Pavanandi Nannúl, a Jó könyv című grammatikát.

A buddhizmus bodhiszattvát váró ága tért nyer, kialakul a bodhiszattva-bhakti, amely egy új vallási és irodalmi ágat alapoz meg.[3]

Hinduizmus költészete Az új vallás új vallási műfajt hoz létre, a vallásos himnuszokat. A Sivát és Visnut dicsérő költészetben a korai nemesi költészet hagyományai élednek fel. A nők visszanyerik korábbi egyenjogúságukat a költészetben, a bhakti-poéták nagy része közülük kerül ki. Két ága különböztethető meg, a Síva és a Visnu köré tömörülő bhakti. Tamil területen a Siva imádat az erősebb, ma is a saivizmus az elterjedt irányzat. Jellemzője a megnövekedett szanszkrit szókincs, a szanszkrit terminológiák használata. A bhakti költészet nyelve feltehetőleg közelebb áll az akkori tamil köznyelvhez, a himnuszok szövegei egyszerűek, könnyen megjegyezhetőek, jól énekelhetőek. Meghonosodik a purána irodalom is, kialakul a tamil szthala-purána, amely egy-egy kultikus hely történetét örökíti meg.

A saiva-bhakti költőit nájanmárnak nevezik. A 6. és a 12. század közötti művekből a 13. században antológia készült, a Tirumurai (Szent Könyv) 12 kötete. Első hét kötete, a Téváram a három legismertebb költő, Szambandar, Appar (más néven Tirunávukkarasar) és Szundarar kisebb műveit tartalmazza. A nyolcadik kötet a himnuszköltészet legkiemelkedőbb alkotását, Mánikkavácsahar két művét tartalmazza. A kilencedik rész kilenc kisebb jelentőségű költő műveit, a tizedik Tirumúlar Tirumandiram Szent Templom című alkotását, a tizenegyedik tizenkét különböző korban élt költő alkotásait, a 6. században élt költőnőtől, Káraikkálammaijártól a 11. századi Nambi Andar Nambi műveit tartalmazza. A tizenkettedik rész a 12. századi Székkizsár Perijapurámája (Nagy történet), amely hatvanhárom saiva szent költő életrajzát tartalmazza.

A vaisnava-bhakti költők az ázsvárok vagy álvárok. A 7. és 10. századi költők munkáit a 10. század közepén Nádamudi rendezte egy antológiába Nálájira pirabandam (Négyezer prabandha) címmel. Legkiválóbb ázsvár költők: Perijázsvár, Ándál, Tirumangai Ázsvár és Nammázsvár. A Nálájirappirabandam bevezetője részben szanszkrit nyelven íródott. A himnusz gyűjtemény bekerült a szent iratok közé.

Fordítások szanszkrítból A 9. századtól megjelennek a Mahábháratának és a Rámájanának a fordításai. Ezek közül máig fennmaradt Perundévanárnak a 9. század közepén készült Báradavenba, Bhárata története. A Rámájana történetét már a korai ázsvár költők is ismerték. A korabeli tamil kommentárirodalom két Rámájana fordításról beszél, ezek azonban még töredékeiben sem maradtak fenn. A legkorábbi ma is ismert Rámájana átköltés a 10. században készült, Kamban Irámavatáram, Ráma megtestesülése című munkája. A mű nem követi pontosan az eredetit, Ráma és Szita szerelmét a tamil hagyományoknak megfelelően dolgozza fel, Ráma egyénisége is más. Kamban államelméleti felfogása adja a mű alapját. Három típusú államot ismertet, Ráma, Rávana és Guha erdei birodalmát. Ráma királysága az ideális, elérendő ország típusa, itt nincsenek gazdagok és szegények, csak jóság és szeretet. Ráma királyságában az ország lelke a nép, a király kötelessége pedig az, hogy védelmezze népét. Guha birodalma a reális, földi királyság, ahol a nép viszonylagos jólétben él igazságos királyának vezetése alatt. Rávana országa, a ráksaszák szigete, Lanká, testesíti meg a rossz irányt. Bár földje, adottságai jobbak, mint az előző kettőé, politikai eszméje az erőszak, a fegyveres hatalom. Erejétől még az istenek is félnek, végül ez okozza vesztét. A mű megírását egy vélála kasztbeli földműves, Vennainallúr Sadaijan bőkezűsége tette lehetővé.

Táncművészet

[szerkesztés]

I. sz. 1. században Ilangovadikal herceg (dzsaina szerzetes, Cséra-dinasztia) megírja a Silappathikaramot, mely a tamil zene és tánc összefoglalását tartalmazza.[13]

A korszakra jellemző a szakrális női templomi tánc. Innen ered a dászíáttam elnevezés, melyből a dászí szó a dévadászít, az isten szolgálónőjét jelzi. A táncosnő a templomban élt és tevékenyen részt vett annak mindennapi életében, szertartásaiban, ünnepeiben. Táncolt és énekelt az istenszobor előtt, jelenléte jótékonyan hatott az egész közösség életére. A dévadászí rendszer a 12-13. században élte fénykorát, ekkor a gazdag, dél-indiai városok templomai sok táncost és zenészt tudtak eltartani. Ezek a templomok - mai kifejezéssel élve - a kor művészeti központjai voltak. Dél-Indiában földműveskultúra lévén a termékenységkultusz, a nők mint szakrális lények tisztelete rendkívül erősen élt, és bizonyos fokig él a mai napig.[14]

A korszak szobrászművészetének legismertebb műve is jelzi a tánc fontosságát Tamilakamban, egyben az indiai kultúrában is. A Natarádzsa, a korai bronzszobor a táncoló Sívát ábrázolja. Síva táncával elpusztítja a világegyetemet, megteremtve ezzel az új teremtés lehetőségét. A leírásokban Síva 108 tánca szerepel, melyek között békések és haragvóak egyaránt vannak.[15]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Tenigl-Takács László India története, i. m. 13. o.
  2. ↑ Digitális Tankönyvtár India-II.Dél-India-Dél-India dinasztiái, i. m. 
  3. ↑ a b c Major István A tamil irodalom kistükre, i. m. 9-44. o.
  4. ↑ Terebess Ázsia Lexikon Pándja, i. m. 
  5. ↑ ifpindia Tamil and Tamil Akam at the Crossroads, i. m. 
  6. ↑ mapsofindia.com Chera Dynasty, i. m. 
  7. ↑ mapsofindia.com Chera Kingdom, i. m. 
  8. ↑ The History Files Far East Kingdoms - South Asia, i. m. 
  9. ↑ India Text Chera Dynasty, i. m. 
  10. ↑ India Netzone Tamilnadu történelme, i. m. 
  11. ↑ Marilia Albanese Angkor, i. m. 
  12. ↑ Klaus K. Klostermaier Bevezetés a Hinduizmusba, i. m. 150-151. o.
  13. ↑ Népzenetár Hindu időtáblázat, i. m. 
  14. ↑ Somi Panni India táncai, i. m. 
  15. ↑ Renner Zsuzsanna A Csóla-kor bronzszobrászata, i. m. 

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tamilakam&oldid=26914768”