Ugrás a tartalomhoz

Sea Harrier

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Sea Harrier
Angol Haditengerészeti Sea Harrier FRS.1 az HMS Invincible fedélzetéről száll fel síugrósánc segítségével.
Angol Haditengerészeti Sea Harrier FRS.1 az HMS Invincible fedélzetéről száll fel síugrósánc segítségével.

FunkcióHarcászati vadászbombázó repülőgép
GyártóHawker Siddeley
TervezőSir Sidney Camm
Gyártási darabszám111
RendszeresítőkBrit Királyi Haditengerészet
Indiai Haditengerészet

Személyzet1 fő
Méretek
Hossz14,20 m
Fesztáv7,60 m
Magasság3,71 m
Szárnyfelület18,68 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg6374 kg
Tömeg üzemanyaggal7 830 kg
Max. felszállótömeg11 900 kg
Hajtómű
Hajtómű1 db Rolls-Royce Pegasus 104
Tolóerő95,64 Kn
Repülési jellemzők
Max. sebesség1 185 km/h
Hatótávolság1000 km
Legnagyobb repülési magasság16 000 m
Emelkedőképesség250 m/s
Avionika
KatapultülésMartin-Baker Mk.10
Fegyverzet
Beépített fegyverzet2 db 30 mm ADEN gépágyú
A Wikimédia Commons tartalmaz Sea Harrier témájú médiaállományokat.
Sea Harrier FRS. 1 a USS Dwight D. Eisenhower fedélzetén

A Sea Harrier helyből felszálló, szubszonikus vadászbombázó repülőgép, melyet az 1970-es évek második felében fejlesztettek ki a Harrier alaptípusból. Döntő szerepe volt a Falkland-szigeteki háború angol megnyerésében. A repülőgépet csak Indiába exportálták. Az angol repülőgépeket 2006 márciusában vonták ki a hadrendből.

Története

[szerkesztés]

1966-ban a munkáspárti kormányzat úgy döntött, hogy leszerelik a haditengerészet repülőgép-hordozóit, így a haditengerészet F–4 Phantom II és Buccaneer vadászbombázói már csak szárazföldi repülőterekről tudtak üzemelni. 1968-ban aztán enyhült a szigor, és a helikopterhordozókat mégis megtartották, ezek erejét viszont a Harrierrel nyilvánvalóan meg lehetett sokszorozni, ezért alig négy évvel a P.1154-esek fejlesztésének leállítása után folytatták a hajófedélzeti repülőgép fejlesztését, a Harrier GR.3 lehető legkisebb átalakításával. A P.1184, azaz a Sea Harrier FRS.1 (Fight, Reconissance, Strike – Légi harc, Felderítés, Csapásmérés), becenevén „Shar” először 1978. augusztus 20-án szállt fel.

Típusváltozatok

[szerkesztés]

Sea Harrier FRS.1

[szerkesztés]

A repülőgép új orr-részt kapott, ebben helyezték el a Ferranti Blue Fox radarját. A Lynx helikopterek számára kifejlesztett Sea Spray továbbfejlesztésével hozták létre, négy fő üzemmóddal (keresés, légi célok támadása, földi célok támadása, előre kisugárzás). A kortársakhoz képest meglehetősen egyszerű berendezés volt (pl. lefelé néző üzemmód nem volt benne), ezt ellensúlyozta kis tömege és megbízhatósága.

A repülőgép teljesen új navigációs berendezést kapott, mert a szárazföldi változat berendezésének giroszkópjait csak teljesen álló helyzetben lehetett felpörgetni, erre pedig a repülőgép-hordozókon, melyek mindig mozognak, nincsen lehetőség. A navigációs rendszer a Decca 72 dopplerradar köré épült.

A megnövekedett mennyiségű elektronika nem fért el a régi helyén, így a pilótakabin padlóját 28 centiméterrel megemelték. A kabin teteje szintén magasabbra került, így a pilótának jobb kilátása volt hátrafelé (a GR.3-asokon szinte egyáltalán nem volt hátrafelé kilátás). A megemelkedett pilótakabin árnyékoló hatása miatt a függőleges vezérsíkon is emeltek 10 centimétert.

A pilótakabint teljesen áttervezték, új, Martin-Baker Mk.10 katapultüléseket építettek be. A gép orrát vissza lehetett hajtani, hogy elférjen a hordozók liftjein. Az orrfutóra olyan horgokat rögzítettek, amelyekkel a gépeket le lehetett láncolni a fedélzethez. A hajtómű Pegasus 104 volt, ezt úgy módosították, hogy kevésbé legyen érzékeny a korrózióra, a magnézium-alkatrészeket például alumíniumokra cserélték le.

A pilóták kiképzését kezdetben a légierőtől átvett T.4A-kkal végezték, amelyeket T.4AN-eknek neveztek (N, azaz Navy, Tengerészet). A repülőgépek harci képességeiket megtartották, de túl hosszúak voltak, így a hangárfedélzetre szállító lifteken nem fértek el, azaz csak a főfedélzeten tárolhatták őket. Mivel a gépeken nem volt radar, ezért három, Blue Fox radarral felszerelt Hawker Hunter T.8-assal végezték a rádiólokátoros kiképzést. Közülük két gépet korábban ugyanezen radar fejlesztéséhez is használtak.

Az első szériagépet a Haditengerészet 1979 júniusában vette át. A hajók fedélzetét a Douglas Taylor által kigondolt síugrósáncokkal szerelték föl, azaz a felszállófedélzet végét ívesen megemelték, a nekifutó repülőgép így egy ugratással kezdte a repülését. Az HMS Invincible és az HMS Illustrious hajókat eredetileg 7° emelkedésűvel, a később épült HMS Ark Royalt pedig már 12° emelkedésű sánccal szerelték föl, később a két korábbi hajót átalakították, és 13°-ra növelték a sánc dőlésszögét. 12° dőlésű sáncot a spanyol (Príncipe de Asturias (R–11)) és a thai (HTMS Chakri Naruebet) hajók is kaptak.

A Falkland-szigeteki háborúra rohammunkában készülve korszerűsítették a gépeket, a törzs hátsó részébe infracsapdaszóró berendezéseket építettek, a szárnyak alatti külső fegyverfelfüggesztő csomópontot az amerikai gépekhez hasonlóan bekábelezték az AIM–9 Sidewinder rakéták számára. Az egyik gépágyúkonténer helyére a Marconi Sky Shadow rádióelektronikai zavarókonténert szerelték föl.

A repülőgépeket a nyolcvanas években korszerűsítették a Phase I Update (I. fázisú korszerűsítés) keretében: a Falkland-szigeteki tapasztalatok alapján nagyobb, 854 literes póttartályokat kaptak, a külső csomóponton pedig dupla rakétaindító síneket rendszeresítettek, így az eredeti kettő helyett négy rakétát hordozhatott a repülőgép. Még a háború előtt rendszerbe állították a Sea Eagle hajók elleni robotrepülőgépet, de ezt a háborúban sem használták, a kilencvenes évek elejére ki is vonták a hadrendből. A Phase II Update eredménye lett az FA.2 változat.

A kilencvenes években újabb korszerűsítéseket végeztek, ami után az infracsapdaszórókból egyszerhasználatos zavaróadókat indíthattak, a pilótakabinba egy kézi GPS-berendezést szereltek (nem az avionikába integrált formában), a gépeket bekábelezték a korszerűbb AIM–9M Sidewinder rakéták hordozására.

Sea Harrier FRS.51

[szerkesztés]

Indiai megrendelésre 1984-től gyártott változat, összesen 16 együléses és 3 kétüléses gép épült (utóbbiak T.60 jelzéssel). Csak kismértékben térnek el az alapváltozattól, többek között az AIM–9 Sidewinder helyett a Matra Magic rakéták hordozására alkalmasak. 2005-től a gépeket korszerűsítik, ELTA EL/M–2032 lokátorral és Derby légiharc-rakétákkal szerelik fel őket.

Sea Harrier FA.2

[szerkesztés]
Sea Harrierek FRS. 1 leszállás közben
Sera Harrier FRS. 1 szemből, a szárnyak alatti belső csomóponton póttartállyal
Sea Harrier FA. 2
Egy Sea Harrier FA. 2 orra, az új lokátort rejtő nagyobb kupolával

A Phase II Update program keretében korszerűsített repülőgép első felszállására 1988. szeptember 19-én került sor, hadrendbe 1993 szeptemberében állt. Összesen 33 gépet alakítottak át, emellett 18 új gép is épült. Nevük eredetileg FRS. 2 volt, ez a kilencvenes évek közepén változott FA. 2-re (Fighter-Attack). A legnagyobb előrelépést a Blue Fox radar cseréje jelentette a korszerűbb Blue Vixen típusra. A lokátor, amellett, hogy könnyebb volt, nagyon sok új üzemmódot ismert. Képes volt földháttérben repülő célok érzékelésére (look down-shoot down), alkalmas volt az egyik cél követése közben, párhuzamosan újabb célt keresni (Track While Scan), emellett úgy volt kialakítva, hogy kisugárzását a másik repülőgép radarriasztó rendszere ne érzékelje (LPI – Low Probability of Intercept). Ebből fejlesztették ki a JAS 39 Gripen PS/05A radarját.

A repülőgép arzenáljában – az európai repülőgépek között elsőként – megjelent az AIM–120 AMRAAM közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, ez nagyságrendekkel növelte meg a repülőgép képességeit légi harcban, mert a rosszul manőverező repülőgépnek nem kellett ellenfelét közel engednie, azt viszonylag nagy távolságból le tudta lőni. A külső indítósínen egy-egy rakéta fért el, emellett a gépágyúkonténerek helyére is fel lehetett szerelni az AMRAAM indítósínét, egy-egy rakétával, így a gép fegyverzete maximum négy AMRAAM vagy két AMRAAM és négy Sidewinder volt (utóbbiak a dupla külső indítósíneken). (A gépágyúkat a gépek ritkán használták, ezért általában az indítósínek voltak rajtuk.) A pilótakabinba színes kijelzőket és HOTAS (Hands on Throttle and Stick) rendszerű kezelőszerveket építettek, utóbbiakkal a pilóta az alapvető légiharc-funkciókat anélkül is eléri, hogy kezét a botkormányról és a gázkarról le kellene vennie. Hajtóműve a Pegasus 104 korszerűsítésével létrehozott Pegasus 106 volt.

A gépeket 2006-ban vonták ki végleg a hadrendből, egyik utolsó hadgyakorlatuk Kecskeméten volt. Felmerült annak lehetősége, hogy néhány példányt az Indiai Haditengerészet megvásároljon. Utódtípusuk a Harrier II, majd a 2010-es évektől az F–35 Lightning II lesz.

Harci alkalmazása

[szerkesztés]

Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok

[szerkesztés]

Fegyverzet

[szerkesztés]

Megrendelő és üzemeltető országok

[szerkesztés]

Külső hivatkozások

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]