Wikipédia

P–51 Mustang

1940 North American Aviation
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. november 20.

A P–51 Mustang a North American Aviation által tervezett és gyártott nagy hatótávolságú kísérő-vadászrepülőgép volt, amelyet a második világháborúban fejlesztettek ki és vetettek be a szövetséges légierők. Az amerikai légihadseregek hadrendbe állításával több más, szerényebb képességű típust (P–40, P–39, P–63, P–47) leváltott a vadász-feladatkör betöltéséről, ezeket a típusokat rendre alacsonytámadó szerepkörben alkalmazták. Egyedül a P–38 tudott hasonló teljesítményt produkálni közepes és nagy magasságban. A repülőgép a nevét annak a tulajdonságának köszönheti, hogy felszállás közben nehezen volt irányítható, hajlamos volt az oldalirányú kitörésre.

P–51 Mustang
FunkcióVadászrepülőgép
GyártóNorth American Aviation
TervezőEdgar Schmued
Raymond H. Rice
Larry Waite
E. H. Horkey
Gyártási darabszám15 875
Ár50 985 USD (1945)
Személyzet1 fő
TípusváltozatokA–36 Apache
F–82 Twin Mustang
Cavalier Mustang
Piper PA–48 Enforcer
Mustang X
Első felszállás1940. október 26.
Szolgálatba állítás1942
Méretek
Hossz9,83 m
Fesztáv11,28 m
Magasság4,17 m
Szárnyfelület21,83 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg3465 kg
Tömeg üzemanyaggal4175 kg
Max. felszállótömeg5490 kg
Hajtómű
HajtóműPackard Merlin V–1650-7
TeljesítményP–51D: 1215 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség703 km/h (függesztmény nélkül)
Utazósebesség580 km/h
Hatósugár2655 km (Tüzelőanyag-póttartállyal)
Legnagyobb repülési magasság12 770 m
Emelkedőképesség16,3 m/s
Szárny felületi terhelése192 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
  • 6 db 12,7 mm-es géppuska
Fegyverfelfüggesztő pontok
  • 2 db
    • Nem irányított rakéták
  • 10 db 127 mm-es rakéta
    • Háromnézeti rajz
    A Wikimédia Commons tartalmaz P–51 Mustang témájú médiaállományokat.

    Típusok

    szerkesztés

    Több altípusát fejlesztették ki, amelyeket az európai, a mediterrán, a csendes-óceáni és a Kína–Burma–India hadszíntereken is nagy számban vetettek be. A tervezése idején rendkívül modern konstrukció volt félhéj szerkezetű törzzsel, lamináris szárnyprofillal és rengeteg gyermekbetegséggel. Az "A", "B" és "C" változat még a kabintetőig fölhúzott törzsgerinccel épült, az "A" "B" és "C" változatot rácsos merevítésű deckkel (kabintetővel) vagy buborék kabintetővel (Malcolm deck) gyártották. A "P–51A–10NA" változatnál jelent meg a buborék kabintető, de itt még magas törzsgerinccel. A "D" változatnál a törzs hátsó részén a törzsgerinc csak a kabintető aljáig ért föl, a hiányzó laterál felületet a függőleges vezérsík alsó részének előre történő meghosszabbításával pótolták. Erre azért volt szükség mert a korábbi változatokból hátrafelé nagyon rossz volt a kilátás. Az első P-51A változata az Allison V-1710-81 motor alkalmazása miatt nagyon gyenge teljesítményt nyújtott (16 perc alatt emelkedett 7600 m-re, Merlin motorral ehhez már csak 10 perc kellett, a Bf-109 kb.7 perc alatt ért föl erre a magasságra), csak a "B" változattól alkalmazott brit Rolls-Royce Merlin motor tette kiválóvá. Európa felett a legtöbb bombázó-kísérő bevetést teljesítették a velük felszerelt alakulatok, biztosítva ezzel a légifölény mielőbbi kivívását, amit 1944 év végére el is értek. A csendes-óceáni hadszíntéren korlátozottan bár, de részt vettek Japán elleni bevetésekben. Ebben a térségben inkább a haditengerészeti típusok domináltak: F4F Wildcat, F6F Hellcat, F4U Corsair.

    A térségben komoly szerepet a koreai háború idején kapott a típus F–51 néven, amikor az Amerikai Légierő típusváltások közepette avatkozott be a konfliktusba. Itt, noha alacsonytámadó feladatkörben vetették be őket, főként a sugárhajtású gépek első generációit képviselő MiG–15-tel kerültek szembe. A velük szembeni esélytelenségük ellenére azonban pilótái néha arattak velük légi győzelmeket. Bevetették a Közel-Keleten is, több későbbi üzemeltető az 1980-as években vonta ki hadrendjéből.

    Már 1942-es szolgálatba állásakor is gyors, mozgékony vadászrepülőgépnek számított, melyet a továbbfejlesztések során sem vesztett el. Ezt a P-51B-1-változatától a Spitfire-nél bevált Rolls-Royce Merlin motor biztosította, melyet Packard V–1650 néven az USA-ban gyártottak, ellátva kétfokozatú, kétsebességes mechanikus-feltöltővel is. A megfelelő tűzerőt a "B" és "C" változatnál 2-2, a "D" változattól 3-3 db, a légcsavarkörön kívül a szárnyakba épített 0,5"-os (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska szolgáltatta összesen 1880 db lőszerrel. A géppuskák a repülőgép előtt kb 300 m-rel hordtak össze (kezdetben kis sorozatban készült 4 × 20 mm-es gépágyúval, sőt az AM106 jelű példányt 40 mm-es fegyverzettel látták el), később alkalmassá tették nem irányított rakéták és siklóbombák vetésére is.

    Rádiólokátort hordozó altípusát, az F–82 Twin Mustangot is bevetették Koreában. Ez a változat két géptörzs közé beépített szárnyból és vízszintes vezérsíkból és két külső szárnyrészből állt.

    A második világháborút és a koreai háborút követően több példánya polgári tulajdonba került, amiket rendszerint légi versenyeken repülnek még napjainkban is. Háborús érdemeinek legnagyobb elismeréseként fogható fel, hogy John Najjar tervező róla nevezte el a Ford Motor Company azóta tradicionális amerikai típussá váló kupéját, a Ford Mustangot.

    Története

    szerkesztés

    A North American Aviation cég egy 1940-es angol rendelésre kezdett dolgozni és 117 napos rekordidő alatt hozta ki a legendás gép prototípusát. 1944-re kialakult az európai hadszíntéren közismert ezüstszínű, buborék fülketetejű gép teljes kinézete. A Mustang legfontosabb feladata az volt, hogy a 8. Légiflotta kötelékében a mélyen fekvő németországi célpontok fölé kísérje az amerikai B-17-es és B-24-es bombázókat és az út folyamán azokat oltalmazza. Erre a korábban elképzelhetetlen funkcióra a Mustangot különösen nagy harci hatótávolsága, és a német vadászok közül a Bf-109-esét némileg meghaladó motorteljesítménye predesztinálta. A második világháború után a gép 55 országban futott be karriert, kéttörzsű változata (a „Twin Mustang”) a koreai háborúban is harcolt. Az Old Timer repülőbemutatók nagy sztárja ma is Amerika-szerte, sőt 1968 és 1975 között műgyűjtők és más magánszemélyek számára újragyártották.

    A háborús időszak össztermelése 15 586 darab volt.

    Szerkezeti kialakítása

    szerkesztés

    A törzs tiszta fém építésű félhéj szerkezet négy hossztartóval. A szárny módosított NACA lamináris profillal, két főtartóval épült. A kormányok fém szerkezetűek, az oldalkormány és a magassági kormány a korai típusoknál vászonborítású, a P-51-20NA és P-51-20NT változattól fémborításúak. Alkalmazott motor 12 hengeres 60 fokos döntésű Packard Merlin V1650 különböző változatai. (Az itt következő adatok a Merlin V1650-7 motorra vonatkoznak). Furat 137 mm, löket 152 mm, kompresszióviszony 6:1. Hűtővíz mennyisége 63 liter, motorolaj 79,5 liter. A motor vagy egy állandó fordulatszámú (önbeálló), négytollú 3,40 m átmérőjű, 204 kg tömegű Hamilton Standard Hydromatic 24D50-65, vagy egy 3,35 m átmérőjű, 199 kg tömegű Aeroproducts Unimatic A-542-AI légcsavart hajtott meg. Az első 24-65, a második 22,5-57,8 fok között volt állítható. A főfutók nyomtávja 3,60 m, kerékátmérő 43 cm, hidraulikus tárcsafékkel felszerelve. A behúzható farokfutó az oldalkormány pedáljaival mindkét irányban 6-6 fokra kitéríthető. Ennél nagyobb kitérést a főfutók oldalankénti külön-külön fékezésével lehetett elérni. A repülőgép 3 beépített öntömítő üzemanyag tartállyal rendelkezett, a bal szárnyba 370 literes, jobb szárnyba 365 literes, a törzsbe pedig 346 literes tartályt építettek be. A szárnyak alá 284 literes vagy 378 literes acéllemez vagy 409 literes préselt papír póttartályt lehetett függeszteni. A 24 voltos elektromos rendszert egy 28 V, 100 A teljesítményű dinamó táplálta. A motor önindítója, a fegyverek működtetése, a hidraulika-szivattyúk elektromos energiával működtek. A rádió-navigációs rendszer 100-150 MHz tartományban működött. A repülőgép-vezetőt 37 mm vastag páncélüveg szélvédő, 8 mm-es hátpáncél, 11 mm-es fejpáncél és 6 mm vastag tűzfal védte.

    Aerodinamika: lamináris szárnyak

    szerkesztés

    A P-51 magas sebességét jelentős részben egy akkoriban elsőként alkalmazott fejlesztés, a lamináris szárnyak biztosították. A lamináris szárnyak lényegében azt jelentették, hogy a szárnyak keresztmetszetét úgy alakították ki, hogy csökkenjen a szárnyak felületén fellépő légörvénylés, vagyis az áramlás lamináris maradjon. Ez jelentős mértékben csökkentette a légellenállást: a P-51 ugyan azzal a motorral, mint a Supermarine Spitfire nagyjából 40 km/-óval gyorsabb volt, mint a brit repülőgép.

    Források

    szerkesztés
    A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=P–51_Mustang&oldid=26615541”